Mielőtt belekezdenék a témába, illik bemutatkoznom. Makó Katalin vagyok, az oldalon hruum néven fognak megjelenni írásaim. Pár év kihagyással több mint 30 éve játszom valamilyen kiadású Dungeons&Dragonst, 17 éve mesélek folyamatosan. Ez nagy tapasztalatnak tűnik, de mivel eléggé elszigetelten játszottunk, csak nemrég fedeztem fel az 5. kiadást, a szerepjátékosok aktív online közösségi életét és a különféle találkozókat. Emiatt azt hiszem, egyszerre számítok veteránnak és zöldfülűnek, és az írásaim pont ezt fogják tükrözni: teljes mértékben szubjektívek lesznek, nem akarom megmondani a tutit, és lehet, hogy olyan dolgokra fogok rácsodálkozni, amelyeket már régen kiveséztek. Az első ilyen a one shot, vagyis az egylövetű kaland.

30 éven keresztül gyakorlatilag végig életút típusú játékokat játszottunk, így a one shot koncepciója számomra teljesen újdonságnak számított. És egyáltalán nem tetszett. Miért játsszak egy karakterrel 4-8 órán keresztül, hogy aztán betegyem egy dossziéba, és soha többé ne vegyem elő? Minek találjak ki háttértörténetet, ha az abban rejlő konfliktust sosem lesz lehetőségem feloldani? Milyen épkézláb sztorit lehet 4-8 óra alatt elmesélni? Hogyan tudnám ez alatt kijátszani a karakteremet? Idegen karakterekkel játszani, a karakterek közötti kapcsolati háló nélkül? Idegen játékosokkal játszani, akik lehet, hogy nem is lesznek szimpatikusak, de mégsem állhatok fel, és hagyhatom ott őket, mert az bunkóság?

A kétségeim és ellenérzéseim nem akadályoztak meg abban, hogy a koncepció felfedezését követő egy-két héten belül ne üljek be egy one shot kalandba Farsang Peti invitálására. Hogy miért? Mert d&d-zni mindenhogy jó, és itt nagyjából be is fejezhetném a cikket. 🙂 Ez egy online összehozott, magánlakáson lefolytatott kaland volt három olyan emberrel, akit egyáltalán nem ismertem, plusz a lányommal. Csak miután hazaértünk, merült fel bennem, hogy egyáltalán nem ellenőriztem, hogy kihez megyek, akár emberkereskedő is lehetett volna. 🙂

Egy 6. szintű sivatagi barbárt vittem, és eléggé megilletődötten játszottam, részben mert még alig olvastam bele a Játékosok Könyvébe, részben mert régi motorosokkal játszottam, részben amiatt, hogy öt-hat éve már kizárólag csak meséltem. Nem is arról volt szó, hogy nem tudtam magam beleélni a karakterbe, hanem hogy mesélőként figyeltem a sztorit. Azon kattogott az agyam, hogy hol vannak a csavarok, pontosabban, hogy én mint mesélő hol csavarnék egyet a történeten, és ez elvonta a figyelmem a tényleges problémákról. Még kellett pár alkalom, hogy ezt a szokást levetkőzzem. A kaland meglepően jó volt, kerek egész, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy érdekesen megírt, ötletes dungeon crawling volt elvarratlan szálak nélkül. (Később szinte mindig érződött, hol következne a folytatás, a történetek nem voltak teljesen lezárva.) Rettentően élveztem, szimpatikus embereket ismertem meg, és rendkívül jó ötletnek tartottam, hogy belevágtam.

A második alkalom azért volt érdekes, mert abban én voltam az egyetlen tapasztalt játékos (3.5 volt, nem 5. kiadás) egy újrakezdő és két teljesen kezdő mellett. Méghozzá két olyan kezdő mellett, akik nem fordítottak energiát a karakterükre, az egyiknek egyáltalán nem volt karakterlapja, a másiknak 80%-ban én töltöttem ki. De szerencsére mindketten vándorok akartak lenni, úgyhogy a javaslatomra egy statisztikával, egy karakterlappal játszottak, az egyik a kétkezes harcot preferálta, a másik lődözött, úgyhogy még különböztek is valamennyire.

Ebben a játékban merült fel (legalábbis az én oldalamról) a kezdő-tapasztalt probléma. Mit tegyünk, ha tapasztalt játékosként pontosan tudjuk, hogy a kezdő játékos teljesen felesleges köröket fut, és ez akkor sem tűnik fel neki, ha a mesélő előzékenyen Zsák utcának nevezi a helyet, ahol a felkeresett NPC lakik? Én azt a megoldást választottam, hogy ráülök a számra, és engedelmesen lefutottam a köröket én is. Ezzel csökkent ugyan a kaland élvezeti értéke, de úgy éreztem, jár a kezdőknek, hogy maguk tapasztalják ki, hogy mennek a dolgok. Itt találkoztam egyébként az egyetlen emberrel, akivel soha többé nem akarok, nem hogy játszani, de találkozni sem, mert később olyan minősíthetetlenül viselkedett a chatben. De négy hónap alatt több mint 30 addig ismeretlen emberrel játszottam, így a 3% igen jó arány, a D&D-sek jó fejek. J

A karaktert valóban nehéz kijátszani, ha nem csupán sztereotípiákra építünk, egy sört követelő törpe mindenhova befér. Egy ennél bonyolultabb személyiség, amelynek jegyei csak bizonyos triggerekre jönnek elő, már nem nyilvánul meg olyan könnyedén. Azonban van olyan személyiség, amelynek pont a one shot kedvez, és amelyet az életút játék  fojt el: az antiszociális seggfej, aki azt csinál, amit akar. Ha egy karakter állandóan külön utakat akar járni – és ezzel lopja az időt a közös játék elől -, és kihátrál a csatából, mondván ez nem az ő harca, az egy one shotban tolerálható. Egy háromalkalmas kaland első két ülésében fordult ez elő, és bevallom, a „bosszú hidegen jó” típusú karakterem azt fontolgatta, hogy ha így megy tovább, akkor a harmadik alkalommal belöki az illetőt egy alkalmas szakadékba. (A harmadik alkalommal a karakter együttműködő volt, úgyhogy ez elmaradt. ) Ez a fajta interakció szerintem belefér egy one shotba, legfeljebb nem ülünk be többet ugyanabba a kalandba.

De éppen amiért belefér, pont az a one shotok legnagyobb hátránya szerintem: a súlytalanság. Semmi sem történt volna, ha a kaland végén belököm a bárdot a szakadékba, két hét múlva előveszi egy másik vagy akár ugyanezt a karakterét egy másik kalandban, az egésznek egy pillanatnyi meghökkenésen kívül nincs semmi jelentősége. Más történéseknek sincs igazán megrázó hatása: véglegesen csökkent a szintem vagy valamely tulajdonságom értéke, elveszett az összes varázstárgyam, levágták a fél lábamat – az életút játékban komoly problémát, veszteségérzetet okozó történések egyáltalán nem érintenek meg. Persze eljátszhatom, hogy mélységesen felháborít a szeretett tarotkártyám elvesztése, de nincs meg a véglegesség érzése, hiszen bármikor újraindíthatom ezt a karaktert, vagy beilleszthetem ezt a jellemzőt egy másik karakterbe.

Itt jutunk el a one shotok számomra legnagyobb adományához: rengeteg karaktert lehet kipróbálni. Kiderült, hogy szeretek karaktert csinálni, és ebben nagy szerepe van annak, hogy az 5. kiadás ezt megkönnyíti, a D&D Beyond pedig kiválóan támogatja, hiszen nem veszek el a technikai részletekben, és az információ nagyon könnyen előhívható. Az elmúlt hónapokban így született meg például Carmen, a bosszúszomjas, de hidegfejű arcane trickster, Cserfes Merric, a csínytevő félszerzet, aki szeret ajtóstul rontani a házba, a changeling Who/Callas Amiore/Maria Dot/Darn Quebec bárd, aki vagy vörös hajú, búgó hangú szexbomba, vagy kövérkés, felvágott nyelvű komorna, vagy forrófejű párbajhős, illetve a firbolg Circle of Moon druida, aki szerint minden problémára jó megoldás lehet egy kis fűszeres, forró leves.

Ráadásul úgy is, annak ellenére is szeretek karaktert csinálni, hogy nagyon kevés one shotban sikerül kifejteni a személyiségét. Egy one shotra emlékszem, ahol igazán jól ment ez, egy olyan, ahol a mesélő a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektetett az összemesélésre – hosszabb is lett a kaland, mint a mesélő várta, 3-6 órára tippelte, több mint 8 óráig tartott. Egyébként vagy az összemesélés, vagy a csillagok szerencsés együttállása miatt, de szerintem ez volt az a one shot, amelyben a leginkább kialakult a kémia a játékosok között, és ahonnan úgy álltam fel, hogy pontosan ezzel a partival bármikor lejátszanék egy életút játékot.

Az említett kalandban szerepelt a félszerzet szerzetesem, akinek ez volt az ismerkedőszövege a tieflingváltozat mágus felé: „Te meg hová tetted a farkadat?” Hát, felejthetetlen élmény volt a játékos arca, és pont az ilyen meglepő élmények adják a one-shotok zamatát. A hangulatkeltők ellenére valójában sose tudom, mire váltok jegyet, hogyan alakul a történet, dungeon crawling lesz, érzelmi hullámvasút vagy bármi más a kettő között. Emellett minden történet más, ha mások a szereplők, és az ismeretlenekkel való együttműködés érdekes eredményekre vezethet.

Több karakteremet is el tudnám képzelni egy életút játékban, jó lenne látni, megkomolyodik-e valaha Cserfes Merric, vagy Carmen felszabadultabb lesz-e, ha végrehajtja a bosszúját, de tudom, hogy még sokan várnak ott a lehetőségre, ahonnan ők előbújtak. Ma már teljesen másképp állok a one shotokhoz, mint négy hónappal ezelőtt. Akkor azt gondoltam, hogy jó-jó a one shot, de csak ameddig nem találok egy állandó partit. Most úgy vélem, kell az állandó parti, de legyen időm mellette one shotokra.  Te hogyan állsz a one shotokhoz?