Volt idő, amikor Tasha még nem volt név, amelyet varázslatok őriztek meg, és nem volt legenda, amelytől démonok és tündérek egyaránt óvakodtak. Akkor még Natashának hívták, és a világ számára jelentéktelennek tűnő gyermekként született egy olyan sorsba, amely eleve elrendelte, hogy soha nem élhet majd csendes életet.
Anyja nem királynő volt, nem főpapnő, és nem is nagy varázsló. Baba Yaga volt az, a boszorkány, akinek kunyhója világok között járt, és akinek kegyét nem lehetett kiérdemelni, csak túlélni. Natasha nem szeretetben nőtt fel, hanem figyelemben. Baba Yaga figyelte, hogyan tanul, hogyan hallgat, hogyan jegyez meg dolgokat, amelyeket más gyerekeknek tilos lett volna még hallani is. Aki itt hibázott, eltűnt. Natasha nem hibázott. 
Gyorsan tanult, de ami fontosabb volt, kérdezni is mert. Nem fogadta el, hogy a mágia „így működik”, hanem meg akarta érteni, miért. Baba Yaga ezt nem jutalmazta, de nem is büntette. Csak elraktározta magában, hogy a gyermek veszélyesebb, mint gondolta.
Amikor Natasha elég idős lett ahhoz, hogy elhagyja mestere árnyékát, már Tashának nevezte magát. Ez a név könnyebb volt, játékosabb, és tökéletesen illett ahhoz a korszakhoz, amikor a világ még nem rettegett tőle, csak csodálkozott rajta. Varázslatai különösek voltak, gyakran kegyetlenek, de mindig pontosak. Tasha nevetése nem volt jóindulatú, de hatásos volt, és hamar legendává vált.
Ebben az időszakban még nem akart uralkodni. Tudni akart. Látni akarta, hol húzódnak a határok, és mi van azokon túl. Amikor a varázslók könyvtárai elfogytak, és a boszorkánykörök titkai már nem adtak válaszokat, Tasha tekintete lefelé fordult. Az Abyss felé.
Ekkor vette fel az Iggwilv nevet. Nem álarcként, hanem páncélként. Iggwilv már nem az volt, aki kérdezett. Iggwilv az volt, aki idézett, kötött, megfigyelt és lejegyzett. A démonok számára nem voltak többé mitikus borzalmak, hanem tárgyai egy rendkívül veszélyes tanulmánynak. Így született meg a Demonomicon, amely nem tanítani akart, hanem emlékeztetni arra, milyen árat fizetett érte az, aki írta.
Iggwilv neve összeforrt Graz’zttel, a démonherceggel, akit nem legyőzött, és nem is szolgált, hanem megértett. Kettejük kapcsolata egyszerre volt szövetség és háború, vágy és számítás. Gyermekeik születése nem gyengítette Iggwilvet, hanem még veszélyesebbé tette, mert bebizonyította, hogy még a démoni természet is formálható.
A tudásból hatalom lett, a hatalomból uralom. Iggwilv királynővé vált, és a világ Boszorkánykirálynőként ismerte meg. A földek, ahol uralkodott, torzultak voltak, de működtek. A rend nem volt igazságos, de kiszámítható volt. Iggwilv hitt abban, hogy a káoszt csak erősebb kézzel lehet megfékezni.
A bukása nem hirtelen jött, hanem elkerülhetetlenül. Túl sok démon emlékezett rá, túl sok halandó rettegett tőle, és túl sok hatalom gyűlt össze egyetlen akarat körül. Amikor elvesztette birodalmát, nem halt meg. Iggwilv sosem engedte volna meg magának ezt a luxust. Ehelyett eltűnt.
A Feywildben bukkant fel újra, ahol a múlt másként mérhető, és ahol a nevek súlya nagyobb, mint a kardoké. Itt Zybilnának nevezte magát, és archfey-vé vált. Uralkodott, de másképp. Nem démonokat kötött láncra, hanem szabályokat teremtett. Prismeer tündérbirodalma egyszerre volt gyönyörű és félelmetes, mert mögötte ott állt egy elme, amely már látta, hová vezet a kontroll nélküli hatalom.
Zybilna nem felejtette el, ki volt. Csak elzárta. A múltját jégbe fagyasztotta, titkok mögé rejtette, és úgy tett, mintha Iggwilv soha nem létezett volna. De a világ emlékezett. A démonok emlékeztek. A könyvek emlékeztek.
Ma Tasha neve egyszerre jelent varázslatot, boszorkányt és tündérkirálynőt. Egyesek szerint megváltást talált. Mások szerint csak bölcsebb lett. Az igazság valahol a kettő között van. 
Tasha élete nem egyenes út volt, hanem spirál, amely mindig visszatért önmagához, egyre magasabb szinten. És bár ma már kevesen látják őt, minden nevetésben, minden megkötött paktumban és minden elzárt titokban ott visszhangzik az a gyermek, aki egyszer Baba Yaga kunyhójában úgy döntött, hogy megérti a világot, bármi legyen is az ára.
Utóhang – Zybilna szavai
Sokan azt hiszik, hogy a múltat el lehet hagyni.
Én tudom, hogy ez nem igaz.
A múlt nem követ, nem üldöz, nem zörget az ajtón. A múlt egyszerűen ott van. Bennünk. Csendesen. Türelmesen. És kivárja, amíg elég idősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk vele.
Amikor Zybilnának neveznek, mosolygok. Ez a név puha, akár a mohával benőtt kövek Prismeerben. Illik ahhoz, aki lettem. Egy uralkodóhoz, aki már tudja, hogy a rend nem a láncokban, hanem a szabályokban él. Egy tündérkirálynőhöz, aki megérti, hogy a kegyelem nem gyengeség.
De amikor egy démon kimondja az igazi nevem, nem fordulok el.
Natasha voltam, amikor még nem tudtam, mi az ár.
Tasha voltam, amikor azt hittem, hogy minden árat megéri megfizetni.
Iggwilv voltam, amikor már nem kérdeztem, csak követeltem.
Sokan félnek attól a névtől. Nem ok nélkül. Iggwilv idején nem volt bennem könyörület. A tudás tiszta volt, a cél világos, és az eszközök nem számítottak. A démonok akkor még azt hitték, hogy uralnak. Nem értették, hogy csak tanulmányoztam őket. Mint egy lángot, amelyről tudni akarod, mikor éget és mikor világít.
Graz’zt…
Ő mindig emlékezni fog rám. És én rá. Nem szerelem volt köztünk, és nem is háború. Inkább felismerés. Két lény találkozása, akik tudták, hogy egyikük sem hajlandó térdre ereszkedni. Amit tőle kaptam, nem gyengített meg. Megtanított arra, hogy még a legmélyebb sötétség is hordoz mintázatot.
Amikor elvesztettem a trónomat, nem sirattam. Aki sirat, az ragaszkodik. Én akkor már tudtam, hogy a ragaszkodás az egyetlen igazi bilincs. A Feywild nem menedék volt számomra. Tükör volt. Egy hely, ahol a múlt nem elhalványul, hanem átalakul.
Zybilna lettem, mert szükségem volt egy névre, amely nem reszket a démonok suttogásától. Prismeert nem azért építettem, hogy jóvátegyem, amit tettem. Az ilyesmi gyerekes gondolat. Azért építettem, mert megértettem, mit rontottam el.
A hatalom nem abban áll, hogy mindent kézben tartasz. Hanem abban, hogy tudod, mit kell elengedni.
A Demonomicon lapjai még mindig léteznek valahol. Nem kerestem őket. Nem is égettem el mindet. A világ nem attól lesz biztonságos, hogy elfelejtjük, mire képes. Hanem attól, hogy vannak, akik emlékeznek.
Ha ma valaki Tasha nevetését idézi meg, nem haragszom. Ha egy varázsló Iggwilv jegyzeteit kutatja, figyelek. Ha egy gyermek Prismeerben azt kérdezi, ki voltam régen, elmondom neki az igazat. Nem a teljeset. De az igazat.
Mert én nem menekültem a múltam elől.
Én továbbmentem vele.
És ha egyszer újra választanom kellene, ugyanazon az úton indulnék el. Talán kevesebb vérrel. Talán több csenddel. De ugyanazzal a kérdéssel a szívemben.
Mi van akkor, ha megértem a világot, mielőtt az megértene engem?
Ez volt az első gondolatom.
És ez lesz az utolsó is.
